Könyvmolyképző 2016
392 oldal
Fordította: Molnár Edit
A szerelem nem ismer határokat…
Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.
Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.
Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…
Azt mondani, hogy szerettem a könyvet, nem érzem helyesnek. Szerettem Mayát és Lochant, megszerettem az egész Whitely családot, de magáta szituációt, ahogy élnek… egy ilyen anyát, és az eleve megpecsételt sorsukat… hát, azt gyűlöltem.
"Mikor adod fel a küzdelmet, mikor döntesz úgy, hogy ami sok, az sok? Erre csak egy válasz lehetséges. Soha."
Az elején féltem, hogy fogok viszonyulni Maya és Lochan kapcsolatához, de mint kiderült, ez volt a legkevesebb, ami miatt aggódnom kellett. Az ő szerelmük annyira tiszta és bensőséges. Ők ketten úgy szerették egymást, ahogy csak nagyon ritkán szeret az ember, és én azon kaptam magam, hogy már nem is testvérekként tekintek rájuk.
Tabitha Suzuma ezt a tiltott témát annyi érzelemmel és megértéssel töltötte meg, hogy képtelenség nem szurkolni a két fiatalnak. Hiába a vérfertőzés, hiába a beteges gondolatok... Maya és Lochan túl hamar nőttek fel, túl kevés szeretetben. Csoda, hogy egymásban kerestek vigaszt? Hogy a körülmények áldozatai lettek?
"– Nem tettünk semmi rosszat! Miért lenne szörnyűség, hogy szeretjük egymást, ha senkinek sem ártunk vele?
(…)
– Nem tudom – suttogja. – Ez egyszerűen iszonyú, és mégis… annyira jó!"
Whitely-ék öten alkottak egy családot, és habár nem volt tökéletes, de valamennyi boldogság azért náluk is lakozott.
Viszont sokszor úgy éreztem, elemészt az a fájdalom, az a mélabú, ami Lochi felől sugárzott. Ennyire kétségbeesetten még sosem szerettem volna senkit úgy megölelni, mint őt. Az egyedüli jó dolog az életében, hogy ott volt neki Maya, akire támaszkodhatott, és akiben bízhatott. Akit szerethetett.
Én komolyan reménykedtem, hogy a dolgok végül összejöhetnek, és minden rendben lesz. Egészen addig a bizonyos utolsó mondatig élt bennem a remény, és aztán összetörtem.
Még így is, ennyi nap elteltével is könnybe lábad a szemem, ha csak eszembe jut a könyv. De örülök, hogy elolvastam, mert nagyon megérte, még akkor is, ha legszívesebben ordítottam volna a végén.
Az biztos, hogy az írónő egy nem mindennapi témát boncolgat. Legszívesebben nem ajánlanám senkinek, mert a végén úgyis darabokban végzi a lelked, de közben mégis... Aki kíváncsi, és nyitottan áll hozzá... csak tessék. De én szóltam.
"Az érzelmekre nem vonatkoznak a törvények, a tiltások. Senki sem szólhat bele, milyen mélyen és szenvedélyesen szeretjük egymást. Értsd meg, Maya, ezt senki sem veheti el tőlünk!"
Borító: Hatásos. Telitalálat a könyv belső hangulatához.
Kedvenc szereplők: Lochan és Maya, de a 3 testvérüket is nagyon megszerettem
Mélypont: konkrétan majdnem az egész könyv, de a legjobban a vége ;(
Fénypont: az a rész, ahol Lochan és Maya is végre egy kicsit boldog volt, és mertek hinni a közös jövőben, + a fogócskázás
Csillagozás: 5/4.5 - egyszerűen nem tudom megadni az 5 csillagot, mert akkor el kellene ismernem, hogy mindent szerettem, de ez egyszerűen nem megy. Főleg azok után, hogy mi történt a végén.
392 oldal
Fordította: Molnár Edit
A szerelem nem ismer határokat…
Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.
Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.
Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…
Azt mondani, hogy szerettem a könyvet, nem érzem helyesnek. Szerettem Mayát és Lochant, megszerettem az egész Whitely családot, de magáta szituációt, ahogy élnek… egy ilyen anyát, és az eleve megpecsételt sorsukat… hát, azt gyűlöltem.
"Mikor adod fel a küzdelmet, mikor döntesz úgy, hogy ami sok, az sok? Erre csak egy válasz lehetséges. Soha."
Az elején féltem, hogy fogok viszonyulni Maya és Lochan kapcsolatához, de mint kiderült, ez volt a legkevesebb, ami miatt aggódnom kellett. Az ő szerelmük annyira tiszta és bensőséges. Ők ketten úgy szerették egymást, ahogy csak nagyon ritkán szeret az ember, és én azon kaptam magam, hogy már nem is testvérekként tekintek rájuk.
Tabitha Suzuma ezt a tiltott témát annyi érzelemmel és megértéssel töltötte meg, hogy képtelenség nem szurkolni a két fiatalnak. Hiába a vérfertőzés, hiába a beteges gondolatok... Maya és Lochan túl hamar nőttek fel, túl kevés szeretetben. Csoda, hogy egymásban kerestek vigaszt? Hogy a körülmények áldozatai lettek?
"– Nem tettünk semmi rosszat! Miért lenne szörnyűség, hogy szeretjük egymást, ha senkinek sem ártunk vele?
(…)
– Nem tudom – suttogja. – Ez egyszerűen iszonyú, és mégis… annyira jó!"
Whitely-ék öten alkottak egy családot, és habár nem volt tökéletes, de valamennyi boldogság azért náluk is lakozott.
Viszont sokszor úgy éreztem, elemészt az a fájdalom, az a mélabú, ami Lochi felől sugárzott. Ennyire kétségbeesetten még sosem szerettem volna senkit úgy megölelni, mint őt. Az egyedüli jó dolog az életében, hogy ott volt neki Maya, akire támaszkodhatott, és akiben bízhatott. Akit szerethetett.
Én komolyan reménykedtem, hogy a dolgok végül összejöhetnek, és minden rendben lesz. Egészen addig a bizonyos utolsó mondatig élt bennem a remény, és aztán összetörtem.
Még így is, ennyi nap elteltével is könnybe lábad a szemem, ha csak eszembe jut a könyv. De örülök, hogy elolvastam, mert nagyon megérte, még akkor is, ha legszívesebben ordítottam volna a végén.
Az biztos, hogy az írónő egy nem mindennapi témát boncolgat. Legszívesebben nem ajánlanám senkinek, mert a végén úgyis darabokban végzi a lelked, de közben mégis... Aki kíváncsi, és nyitottan áll hozzá... csak tessék. De én szóltam.
"Az érzelmekre nem vonatkoznak a törvények, a tiltások. Senki sem szólhat bele, milyen mélyen és szenvedélyesen szeretjük egymást. Értsd meg, Maya, ezt senki sem veheti el tőlünk!"
Borító: Hatásos. Telitalálat a könyv belső hangulatához.
Kedvenc szereplők: Lochan és Maya, de a 3 testvérüket is nagyon megszerettem
Mélypont: konkrétan majdnem az egész könyv, de a legjobban a vége ;(
Fénypont: az a rész, ahol Lochan és Maya is végre egy kicsit boldog volt, és mertek hinni a közös jövőben, + a fogócskázás
Csillagozás: 5/4.5 - egyszerűen nem tudom megadni az 5 csillagot, mert akkor el kellene ismernem, hogy mindent szerettem, de ez egyszerűen nem megy. Főleg azok után, hogy mi történt a végén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése