Ka Hancock: Üvegszilánkon ​táncolni

Pioneer Books 2015
432 oldal
Fordította: Morvay Krisztina

„Lucy, ​minden házasság tánchoz hasonló; időnként bonyolult, máskor csodás, ám az idő túlnyomó részében igencsak eseménytelen. Mickey-vel viszont lesznek idők, amikor üvegszilánkokon táncoltok majd. Fájni fog. Két lehetőséged van: vagy elmenekülsz ez elől a fájdalom elől, vagy szorosan összekapaszkodtok, és együtt táncoltok át a következő biztos helyre.”

Lucy Houstonnak és Mickey Chandlernek nem lett volna szabad egymásba szeretniük, még kevésbé összeházasodniuk. Mindkettejüket hibás génekkel sújtotta ugyanis a sors: a férfi bipoláris személyiségzavarral küzd, a nő családjában a mellrák szedi áldozatait. Ám amikor Lucy huszonegyedik születésnapján útjaik összetalálkoznak, fellángol a szikra, és többé le sem tagadhatják az egymás iránti vonzalmukat.
Eltökélten és megfontoltan küzdenek azért, hogy a kapcsolatuk működhessen, ezért írásba foglalják az ígéreteiket. Mickey szedi a gyógyszereit. Lucy nem hibáztatja azért, ami felett nincs hatalma. A férfi őszinteséget fogad. A nő türelmet. Mint bármely házasságban, nekik is vannak jó, rossz és néha nagyon rossz napjaik. Annak érdekében, hogy megbirkózhassanak az egyedülálló kihívásokkal, szívszaggató döntést hoznak: nem vállalnak gyermeket.
Amikor azonban Lucy megjelenik egy rutin orvosi vizsgálaton, olyan meglepetés éri, ami mindent megváltoztat. Mindent. Egy pillanat alatt értelmüket vesztik a szabályok, és ők ketten kénytelenek újradefiniálni a szerelem valódi lényegét.

Micsoda gyönyörű és fájdalmas könyv. Tudtam, hogy nekem biztosan szükségem lesz zsepire, és nem is tévedtem. Hiába készültem fel lelkileg, hiába tudtam, mi lesz a vége, még így is letarolt. Lucy és Mickey kapcsolata minden, csak nem egyhangú. Imádtam, hogy ezek ketten mennyire szeretik egymást. Hogy egyáltalán engedték szeretni egymást, ilyen körülmények között. Sikerült az összes szereplőt megkedvelnem, de leginkább Lucyt az ő hihetetlen bátorsága miatt, és Mickey-t, aki végül felnőtt a feladatához.

"– Mickey, nem számít, hova mész, amikor rád tör a
betegség, ez… mi ketten… valóságosak vagyunk. És mindig itt várlak majd, amikor visszatérsz."

Imádom az ilyen történeteket, ahol a hétköznapi emberekkel is történnek csodák. Még ha nem is minden alakul jól, mindig van valami, amibe kapaszkodhatunk, ami erőt ad. Lucy-nak ez volt Abigail.
Az Üvegszilánkon táncolni egy szomorú és igazságtalan történet, de megéri elolvasni, mert a szépség is ott lakozik benne.♥

"A mosolyod a szivárványom. A nevetésed az otthonom, az érintésed a mennyországom…"

Borító: Egyszerű, kifejező, szép :)
Kedvenc szereplők: Lucy és Mickey♥
Mélypont: ...amikor kezdett nagyon szomorú lenni a könyv (spoilerezés nélkül csak ennyit mondhatok) :(
Fénypont: amikor kiderül, hogy Lucy terhes, amikor Mickey a lányával vanCsillagozás: 5/5

Tabitha Suzuma: Forbidden ​– Kimondhatatlan

Könyvmolyképző 2016
392 oldal
Fordította: Molnár Edit

A szerelem nem ismer határokat…
Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.
Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.
Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…


Azt mondani, hogy szerettem a könyvet, nem érzem helyesnek. Szerettem Mayát és Lochant, megszerettem az egész Whitely családot, de magáta szituációt, ahogy élnek… egy ilyen anyát, és az eleve megpecsételt sorsukat… hát, azt gyűlöltem.


"Mikor adod fel a küzdelmet, mikor döntesz úgy, hogy ami sok, az sok? Erre csak egy válasz lehetséges. Soha."


Az elején féltem, hogy fogok viszonyulni Maya és Lochan kapcsolatához, de mint kiderült, ez volt a legkevesebb, ami miatt aggódnom kellett. Az ő szerelmük annyira tiszta és bensőséges. Ők ketten úgy szerették egymást, ahogy csak nagyon ritkán szeret az ember, és én azon kaptam magam, hogy már nem is testvérekként tekintek rájuk.
Tabitha Suzuma ezt a tiltott témát annyi érzelemmel és megértéssel töltötte meg, hogy képtelenség nem szurkolni a két fiatalnak. Hiába a vérfertőzés, hiába a beteges gondolatok... Maya és Lochan túl hamar nőttek fel, túl kevés szeretetben. Csoda, hogy egymásban kerestek vigaszt? Hogy a körülmények áldozatai lettek?


"– Nem tettünk semmi rosszat! Miért lenne szörnyűség, hogy szeretjük egymást, ha senkinek sem ártunk vele?
(…)
– Nem tudom – suttogja. – Ez egyszerűen iszonyú, és mégis… annyira jó!"

Whitely-ék öten alkottak egy családot, és habár nem volt tökéletes, de valamennyi boldogság azért náluk is lakozott.
Viszont sokszor úgy éreztem, elemészt az a fájdalom, az a mélabú, ami Lochi felől sugárzott. Ennyire kétségbeesetten még sosem szerettem volna senkit úgy megölelni, mint őt. Az egyedüli jó dolog az életében, hogy ott volt neki Maya, akire támaszkodhatott, és akiben bízhatott. Akit szerethetett.
Én komolyan reménykedtem, hogy a dolgok végül összejöhetnek, és minden rendben lesz. Egészen addig a bizonyos utolsó mondatig élt bennem a remény, és aztán összetörtem.
Még így is, ennyi nap elteltével is könnybe lábad a szemem, ha csak eszembe jut a könyv. De örülök, hogy elolvastam, mert nagyon megérte, még akkor is, ha legszívesebben ordítottam volna a végén.
Az biztos, hogy az írónő egy nem mindennapi témát boncolgat. Legszívesebben nem ajánlanám senkinek, mert a végén úgyis darabokban végzi a lelked, de közben mégis... Aki kíváncsi, és nyitottan áll hozzá... csak tessék. De én szóltam.


"Az érzelmekre nem vonatkoznak a törvények, a tiltások. Senki sem szólhat bele, milyen mélyen és szenvedélyesen szeretjük egymást. Értsd meg, Maya, ezt senki sem veheti el tőlünk!"

Borító: Hatásos. Telitalálat a könyv belső hangulatához.
Kedvenc szereplők: Lochan és Maya, de a 3 testvérüket is nagyon megszerettem
Mélypont: konkrétan majdnem az egész könyv, de a legjobban a vége ;(
Fénypont: az a rész, ahol Lochan és Maya is végre egy kicsit boldog volt, és mertek hinni a közös jövőben, + a fogócskázás
Csillagozás: 5/4.5 - egyszerűen nem tudom megadni az 5 csillagot, mert akkor el kellene ismernem, hogy mindent szerettem, de ez egyszerűen nem megy. Főleg azok után, hogy mi történt a végén.

Calia Read: Elborulva (Fairfax 2.)

WOW Kiadó 2016
360 oldal
Fordította: Dudás Éva

Azt mondják, Victoriának hívnak.
Azt mondják, huszonhét éves vagyok.
Azt mondják, hat hónapja vagyok a Fairfaxben.
Azt mondják, a férjem meghalt, és nincs gyerekem.
De hát Wes szinte minden éjjel meglátogat, és Evelynt egész nap a karomban tartom.
Azt mondják… azt mondják… azt mondják…
Én meg azt mondom, itt az ideje, hogy kibogozzam a múltamat és kiderítsem az igazságot.

A nagy sikert aratott Szétcsúszva című regény szerzője, Calia Read ismét a Fairfax egyik lakójának történetét meséli el, a tőle megszokott, rejtélyekkel és feszültséggel teli módon. És a végén itt sem marad el a hihetetlen, mindenre magyarázatot adó
fordulat.

Önálló regényként is olvasható.

Calia Read megint megcsinálta, összetört, majd megragasztott. Hihetetlen milyen meseszépen bánik a szavakkal - külön dícséret jár a fordítónak is. Az előző részből okulva, itt már éberebb voltam, és levontam a magam következtetéseit, a végén mégis akkorát néztem, hogy csak na! Nem hiszem el, hogy ez történt. Mindenre számítottam, csak arra nem, ami a végén kiderült.

Victoria Donovan

Victoriát nagyon megszerettem, könnyű volt megkedvelni - kedves volt és jószivű, csak sajnos szörnyű dolgokon ment keresztül.


"Sikítani akarok. Sírni akarok. Nevetni akarok. Egyszerre akarok csinálni akármit és mindent és semmit.
Nincs értelme, de velem kapcsolatban semminek nincs értelme."

Érdekes volt visszakövetni az emlékeit, mindig többet, és többet megtudni a múltról, amire nem emlékszik. Ott volt Wes, a férje, aki annyira szerelmesnek és boldognak tűnt, mégis egyik napról a másikra, mintha teljesen kicserélték volna.

Sinclair Mondtgomery

Aztán titokzatos sötéthajú idegen, aki már első pillantásra mély érzéseket ébreszt Victoriában. Sinclair maga volt a fény a sötétségben, minden rosszban a jó, Victoria mentsvára. Nem is csoda, ha azt mondom, teljesen belészerettem. Nagyon tetszett az összeismerkedésük, és minden, ami a későbbiekhez vezetett. :) Sinclair iszonyat aranyos, és még akkor is kitart a lány mellett, amikor az nem emlékszik rá.

"– Ami köztünk van, az irányíthatatlan."

Viszon a könyv befejezése után felmerült bennem egy csomó kérdés a történtekkel kapcsolatban, amire nem találok válaszokat. Erősen spoileres.

SPOILER!
Miután Victoria kórházba került, miért nem mondták meg neki, hogy él a kisbabája? Vagy legalább megmutathatták volna neki, hisz látták mennyire összetört szegény, és még motyogta is, hogy a kisbabám, a kisbabám... Plusz oké, az anyja nem engedte be Sinclairt a kórházba, de miután kiengedték, miért nem kereste meg? Hol volt Sinclair? Victoria Renee-re emlékezett, de Sinclair-re nem?! Nem értem. És Wes... nem csodálom, hogy Victoria ennyire belezavarodott az egészbe, de Wes-nek hogy nem tűnt fel semmi? Hogy a felesége egyik napról a másikra fél tőle?!
SPOILER VÉGE!

Lehet, hogy csak nekem tűnik ez furának, de ezeket a dolgokat tényleg nem értem. Szerintem el lehett volna kerülni azt a sok fájdalamat a végén, vagy legalább a nagyját. Jaj, és még jó lett volna egy kicsivel több romantika Victoria és Sinclair között. Simán meg lehett volna toldani egy pár száz oldallal.

"Itt nincs levegő.
Őrületet lélegzünk be.
Elmebajt lélegzünk ki.
És az emberek körülöttem? Nekik látszólag megfelel."

De hát ettől eltekintve imádtam a könyvet. Tényleg szuper volt, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Főleg azoknak, akiknek már az előző rész is tetszett. Persze nem függ össze a kettő, kivéve, hogy Fairfaxban játszódik, úgyhogy bátran olvasható akár ez is első rész ként.
Remélem még kapunk az írónőtől hasonló történeteket, szívesen olvasnék még pár páciensről, akiknek szépen végződik a történetük. :)

Borító: tetszik, habár szerintem az eredeti sokkal jobb, ez nem annyira passzol az előző részhez
Kedvenc szereplők: Sinclair, Victoria
Mélypont: amikor kiderül az igazság, az ok, amiért Victoria kórházba kerül
Fénypont: Victoria bejelenti, hogy terhes, Sinclair felbukkanása, közös pillanataik Victoriával, a vége
Csillagozás: 5/5

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Cartaphilus 2012
488 oldal
Fordította: Lányi Judit

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

Ez a történet egyszerűen szívbemarkoló, önpusztító, sanyargató, könyörtelen és fájdalmas.
Ezenkívül viszont gyönyörű, szórakoztató, szívetmelengető, édes, aranyos, szépséges és IGAZI!

Annyival több van benne, mint a borító sejtet. Annyival több van benne, mint bárki is sejtené. Mert erre a történetre egyszerűen nincsenek szavak. Ha beleéled magad, ha szívvel-lélekkel beleéled magad, akkor mindent ezerszeresével érzel. Átérzed mindazt, amit Louisa Clark érez valahányszor találkozik Willel. Amit Will érez, valahányszor felkel, valahányszor küzd, szenved, valahányszor él.
Mert ilyen ez a könyv. Eltipor, kikészít. Egy részed neked is meghal, mire befejezed.

Will Traynor

Will Traynor a maga valójában teljesen megrengette az életem. Maradandó nyomot hagyott a szívemben, amit már sosem fogok elfeledni. Akárhányszor eszembe jut könnybe lábad a szemem és mosolygok. 
Rávesz, hogy gondolkodj el az életeden. Teljes életet élsz, vagy te is csak teng-lengsz, mint Louisa? 
Ha olyan helyzetbe kerülnél, mint Will, te vajon ugyan azt tennéd? Te máshogy csinálnád? Meddig bírnád? Vagy egyszerűen hogyan bírnád? Folyton ezek a kérdések kavarogtak a fejemben. Elvégre hibáztathatjuk Willt a döntése  miatt?  Ezt igazán csak az tudhatja, aki át is élt már ilyet.

Louisa Clark

Az egész történetet Louisa meséli nekünk, habár itt-ott beleláthatunk Nathan és Will szüleinek fejébe is. A könyveb nem Will az egyetlen, aki képes igazán megszerettetni magát az olvasóval. Louisa Clark is ilyen. 
Louisa (Lou) egy életvidám 26 éves lány, aki imád sokat beszélni, felszolgálni és bohókás cuccokban járni. Annyira jó volt az ő szemén át nézni és megismerni a dolgokat.  
Nagyon tetszett az a rész, amikor új munkát keresett és felajánlották neki a beteggondozást. Ő meg ugye mindjárt azzal jött, hogy ő bizony nem fogja semmilyen öregember fenekét kitörölni. 
Ez azért tetszett, mert így csak még élethűbbé varázsolta az írónő a karaktereket. Mert ugye az ember többségének ilyen dolgok ugranak be mindjárt, ha beteggondozásról van szó.
Az egész sztori él és lüktet.

Imádtam minden egyes szót, minden egyes idézetet, pillanatot, amit a szereplők egymás társaságában töltöttek. Igazán szép volt, hogy a barátságuk fokozatosan alakult ki, minden egyes nap egyre jobban és jobban megkedvelték egymást.Ez nem egy szokásos szerelmi történet. Mert ez a szerelem más, mint a többi. Ezért is olyan gyönyörű.

Kellett pár nap, mire a bennem tomboló érzések lenyugodtak, és normálisan is képes voltam leírni a könyvhöz fűződő érzéseimet.
Will és Louisa annyi könnyet csaltak ki belőlem, de nem bánom. Nem bánom, hogy elolvastam, mert ez a történet csak gazdagítani tudott. Igen, teljesen felemésztett, és még gondolkodni sem tudtam, de megérte. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
Lehet, hogy fájni fog, és a végén nem látsz majd a könnyektől. Ilyenkor gondolj arra, hogy ez az élet, pontosan ilyen. 
Mert még ha többször fáj is, a végén mindig megéri.

Borító: Kifejező, szép... nagyon tetszik
Kedvenc szereplők: Will, Louisa, Nathan
Mélypont: A sok fájdalom, a vége
Fénypont: A koncert, a tengerpart, borotválkozás, hajvágás, nyaralások
Csillagozás: 5/5 KEDVENC!